Történet a debreceni Családközpontból
„Ha a szívedhez ér a dal a hosszú úton,Az egy életre szól…” Dávid csendesen legózott, autózott. Olykor rápillantott a képernyőre is, de a játékok és a mozgás jobban érdekelték, mint a családi mozizás. Bice-bóca lábaival sportolókat meghazudtoló módon futott. Ha esett – mert gyakran elesett – rögtön felpattant és ment tovább. Tudta a dolgát: játszani, mindig csak játszani! Esés előtt és esés után… – Hú… a kisfiad most nagyot esett! – jegyeztem meg.– Ne aggódj! Feláll, s megy tovább! Nem tudtad, hogy ő nem fiam? – meglepődve kérdezte Anikó. Anikó és Dávid három hétig rendszeresen jártak hozzánk, de nem tudtam, hogy valójában nem fia. Eddig még sosem mondta. Érezni pedig egyáltalán nem lehetett, mert ami kettőjük között a látható és a láthatatlan térben lebegett olyan volt, mint a legédesebb, legszorosabb anya-gyermek kötelék. „A mi kapcsolatunk igazi szerelem. Dávid a nővérem kisfia, viszont ő sajnos nem tudott eljönni a 3 hetes rehabilitációjára. Van még két kicsi otthon, így velük kellett maradnia. Dávid és én elválaszthatatlanok vagyunk, pici kora óta. Mindig én viszem a fejlesztésekre, terápiákra. Én vagyok ott vele.” Ekkor Anikó mély levegőt vett, s folytatta: „Születésekor Dávidnál nem észleltek szívhangot, ezért a gyomorszonda levezetését követően ambu-ballonos lélegeztetés végeztek. A spontán légzés
