Anyák, apák, nagymamák, testvérek…a számunkra láthatatlan hősök hősei.
Kezdetben csak annyit tapasztalunk, hogy mosnak, zuhanyoznak, gyorsan megisznak egy kávét, 2 szót mondanak, hogy kik ők, hogy van a gyermekük. Sietnek vissza a kórterembe, az intenzív osztályra. Oda, ahol a kincseik fekszenek. A legnagyobb kincsük.
Ahogy telnek a napok, hetek, olykor hónapok egyre több időt töltenek nálunk, a Családközpontban. Már leülnek a kávé mellé beszélgetni egymással, velünk. Kapcsolódnak. Mesélnek. Csendben figyelnek. Pihennek. Lehet épp csak ennyit a 24 órából. Elmennek.
Majd újra visszatérnek.
Akár egy mondattal is:
„Holnap viszik Dorit MR-re.”
„Csöpög az infúziós antibiotikum Adriánnál.”
„Jövő héten lesz Szilvike műtéte.”
„Még mindig kell a lélegeztető gép.”
„Megkezdődött a gyógytorna.”
„Magas Andika CRP-je.”
„Végre eszik darabosat is Dorina.”
„Nagyon fáj a műtét helye Szilvikének.”
„Dializalás szükséges Dalmának.”
„Már 50. napja bent vagyunk.”
Holnap hazamehetünk!
MINDENT KÖSZÖNÜNK!
Nálunk találkoznak ők, itt kereszteződnek az útjaik hosszabb-rövidebb időre. Jó nekik együtt, velünk. Ennyi pillanatot, hangulatot, érzést kapnak most az életből.
„A Családközpontban egy másik világ vár ránk. A kényelmes kanapék, a meleg fények, a színes és tágas terek, a kedves fogadtatás, elfeledtetik velünk a kórházi létet. Ahogy belépünk ide, a hely hangulata megnyugtat minket. A nagy nappaliban a játéksarkokon kívül egy kis kávézási lehetőség és pihenőhely van kialakítva, ahol mi szülők együtt leülhetünk, beszélgethetünk. A bennünk levő feszültség itt némiképpen enyhül. A közös fájdalom valamilyen különös szálakat fűz közénk.
Azt hittem, megőrülök, amikor először jöttünk be a kislányommal. – mondta Bea, miközben Józsi leült mellé. Itt, ebben a központban valahogy minden más. Az emberek értik, mi zajlik benned, és nem kell elmagyaráznod.”
„Valami csoda történik itt. Egy kicsit el tudunk szakadni a folyamatos aggódástól. Kapunk egy kis időt, hogy a szívünket is pihenni hagyjuk. Így, amikor visszatérünk a kórterembe, erősebben tudunk a gyermekeink mellett lenni.”
Mindannyian érzik, hogy a beszélgetés, az együttlét, a közös programok valami könnyebbséget adnak számukra. A félelmeik eloszlanak. Bár a gyermekeik még mindig kórházban vannak, itt és most úgy gondolják, nem egyedül vívják a harcot. A közös pillanatokban mindenki erőre kap, hiszen tudják, hogy a Családközpontban, a kórházi falakon túl, a kórházi osztályok felett, a tetőtérben egy olyan közösség áll mögöttük, amely megerősítést ad számukra abban, hogy van remény, hogy nem adhatják fel, és hogy mindannyian együtt, szülőként, testvérként, nagyszülőként képesek küzdeni a legfontosabb célért: hogy a gyermekeik egészségesen térjenek haza.
„Addig nem nyugszunk, míg ők fel nem adják.
Addig harcolunk, míg ők abba nem hagyják.
Mi győzünk, nem vitás,
S megóvjuk egymást.”
