„Ha a szívedhez ér a dal a hosszú úton,
Az egy életre szól…”
Dávid csendesen legózott, autózott. Olykor rápillantott a képernyőre is, de a játékok és a mozgás jobban érdekelték, mint a családi mozizás. Bice-bóca lábaival sportolókat meghazudtoló módon futott. Ha esett – mert gyakran elesett – rögtön felpattant és ment tovább. Tudta a dolgát: játszani, mindig csak játszani! Esés előtt és esés után…
– Hú… a kisfiad most nagyot esett! – jegyeztem meg.
– Ne aggódj! Feláll, s megy tovább! Nem tudtad, hogy ő nem fiam? – meglepődve kérdezte Anikó.
Anikó és Dávid három hétig rendszeresen jártak hozzánk, de nem tudtam, hogy valójában nem az ő fia. Eddig még sosem mondta. Érezni pedig egyáltalán nem lehetett, mert ami kettőjük között a látható és a láthatatlan térben lebegett olyan volt, mint a legédesebb, legszorosabb anya-gyermek kötelék.
„A mi kapcsolatunk igazi szerelem. Dávid a nővérem kisfia, viszont ő sajnos nem tudott eljönni a 3 hetes rehabilitációjára. Van még két kicsi otthon, így velük kellett maradnia. Dávid és én elválaszthatatlanok vagyunk, pici kora óta. Mindig én viszem a fejlesztésekre, terápiákra. Én vagyok ott vele.”
Ekkor Anikó mély levegőt vett, s folytatta:
„Születésekor Dávidnál nem észleltek szívhangot, ezért a gyomorszonda levezetését követően ambu-
ballonos lélegeztetés végeztek. A spontán légzés csak a 12. percben indult meg szabályosan. Jól voltunk, de 2022-ben a központi idegrendszer gyulladása miatt műtéten kellett átesnie.
Folyamatosan kapja a rehabilitációs kezeléseket azóta, mint ahogy ez most Debrecenben is történt. Hosszú és végeláthatatlannak tűnt a folyamat, de a kritikus pillanatokban mindig az motivált minket, hogy mindjárt eljön a délután és mehetünk hozzátok a Családközpontba.
Nem tudom elégszer megköszönni, meghálálni pedig talán sosem, hogy velünk voltatok ezekben a nehéz időkben. Finom vacsorákkal, rengeteg programmal, megannyi játékkal és a számomra oly kedves, ízletes mogyorós kávéval vártatok minket. A következő három hetes rehabilitációt is biztos vagyok benne, hogy nálatok töltjük. Remélem legalább ennyiszer, de ha lehet, még többször lesz módunk betérni hozzátok ide, a béke szigetére. Hálásan köszönjük, hogy vagytok nekünk!”
Dávid és Anikó már otthon vannak, messze Debrecentől. Mindenki jól van és Dávid is jár az iskolába. Szüleivel és testvérével éli a mindennapjait, Anikó pedig dolgozik, de nagyon sokszor átjár Dávidhoz is, hogy együtt legyenek. Amikor ketten vannak, akkor az idő megáll. Csak ők, a játék és a láthatatlan kötelék létezik, aminek mi is boldog szemtanúi lehettünk itt, a Családközpontban.
